Versek

Ébred az erdő

Átbukik a reggeli nap
a messzi dombtetőn,
bárányfelhők jelennek meg
az égi legelőn.
Hosszú árnyékok,
aranyló fénycsíkok
nyúlnak át
a deres, dús füvön,
s felszikráznak,
mint szétszórt
apró gyöngyök
a harmatfüggönyön.
Levél nem mozdul,
neszt sem hallani,
meg lehet a csendet
lágyan simítani.
A természet törvényét
senki nem sérti meg,
tücsök nem hegedül
cincér sem zizeg,
áhítat lengi be
mindenki templomát,
deres erdő, mező,
harmatos rét
minden kicsi zugát.
Egyszerre lesz vége a
kristály csendnek
felhangzik az első
bátortalan hang,
majd felsüvöltő szélként
ezrek követik
harsányan, boldogan,
és a falu templomában is
megszólal a rorátéra hívó,
mindenkit ébresztő
kicsi és nagy harang.

Elhurcoltak emlékére

Hideg sütött
a fák hófedte ágain,
minden apró mozdulatra
jégdara hullt,
a tó vize tintakék
foltként kiáltott.
Simára fagyott,
dermedten a múlt.
Tótágast állt
a tó széléről
egy sor fenyő
jeges tükrözése
a néma, fehér,
fagyott tájban,
halott szivárványt
csalt elő félénken
a nap lapos fénye.
A tűz alig pislákolt,
fakó, vörös
fények táncoltak
a megtört arcokon,
vacogva, fázva
a tűz kicsiny karéjában
néhányan álltak,
mások fekszenek
az összetaposott,
halott havon.
Itt már régen nincs
gyáva és bátor
megtörte őket,
– a még reménnyel élőket – ,
a kegyetlen munkatábor.
Fagyott emberi pára
szállt fel, s életért kiált,
reszkető kezek
bújtak rongyokba,
kérések szálltak, imák
messzi otthonokba.
Háborútól gyötört lelkek,
szabadságot reméltetek?
Csak ez maradt nektek:
reményt vesztett szemek,
lélekből harsogó miértek.

A hazától távol voltak
és egyre távolabb:
a győztes mindent vihetett.
A vesztes áldozat.

Esti nyugalom

Százszorszépek nyíltak
mint kerek, kék szemek,
de az ég ónszínű lett
a hársfasor felett.
Kis pengeélen
az ég peremén
még kibukott
az elcsigázott esti fény.
Emberek lépkedtek haza
be nem teljesült
álmaikhoz.
A csend törékeny volt,
mint a bizalom.
Szám elé tett ujjaimtól
megálltak a szavak,
de belehasított a
vonat füttye.
Felnéztem:
egy madár felettem
kitárt szárnyakkal
lebegett,
hiába bűvöltem,
rám ügyet sem vetett.
Apró tappancsokon
felém osont az éjszaka,
csendben éledni kezdett
az égbolt milliárd
csillaga.

Évek, órák, percek

Az idő viszi magával álmaink
mikor fénytelen elszáll,
van, ki mohón kap utána,
más elengedi némán.
Minden piciny homokszem
százezerszer számíthat nekünk,
mikor a homokórán
észrevétlen folyik el életünk:
barátság, hit, szeretet,
remény, hűség, becsület;
s nem is vesszük észre,
hogy néha mit veszíthetünk.
Lépteim visszhangját most
a mérhetetlen csend nyeli el,
kósza fűszálak
törékeny síksága
lelkembe életet lehel.
Állok a tengernyi víz
partján. Szökött barátom,
a hold, bíztató,
óvó fénye is elhagyott.
Fénypászmák jelzik
útját a felhők felett,
a táj néma és halott.
Védekezem az emlékek ellen.
Puha csend ölel körül,
nincs hozzá fogható
a végtelen világegyetemben.
Felnyújtom tenyerem az Úrhoz,
felettem összezár a felhő,
s mint megannyi könnycsepp
esni kezd rám szitálva,
a simogató, meleg nyári eső.

Haikuk

A csend figyel.
Moha, gomba, virágok,
embert nem látok

Zord sziklák között,
facsonkok gyűrűjében,
eleven, zöld rét

Forrás csörgedez,
nyárfa sárga fénye hull,
szivárványt fakaszt

Bodzák ernyői
hívnak friss illatokkal.
Rejtik a tavaszt

Izzó fénynyaláb
befonja a fák haját,
a nap megsimít

Sistergő szavak.
Szemed fájdalom fűti,
mögötte árnyék

Fák árnyékában,
köd alatt zúgó patak,
felül súg a szél

Patak jegén fény,
gyöngyházkék az ég nappal
kéken száll a füst

Bársony simítás,
lábujjhegyen jár a szél,
suhan az idő

Ünnep illat száll,
burkot sző a csend fölém.
Csillag tetején

Fagyott némaság
nyeli a havas csendet,
tűzszagú magány

Csikorgó tél van,
behavazott patak zúg,
áttör a hegyen

Hajléktalan

A jeges szél suttog,
fényes álmot ígér.
Tarisznyájában a bor
egy napra sem elég.
Elég az álmokból:
ölelő karokról,
puha, meleg ágyról,
a jóllakottság
édes mámoráról,
az évek óta
gyűlt konok dacról,
holnapról és máról.
A múlt már
nem sző szívére
jóleső meleget,
szeme párája csak emlék.
Páncél van szíve körül,
nem törheti fel már
azt semmilyen vendég.
Hiábavaló lett minden,
nincs már kiút innen.
Leül a sutba,
mely meleget nem ad,
kapualj az.
Régen nyílt itt ajtó,
de ide már nem jön
morcos végrehajtó.
Hátát nekivetve
karját összefonja.
Mély és örökös lesz
boldogtalan álma.

Hőség

Száraz a nyár,
a mező színe
mint a kenyérhéj.
Kopár kiégett foltok
küzdenek az utolsó
harmatcseppekért.
A hőség vibrál,
zümmög, mint
a rovar szárnya,
felül a fortyogó nap
alul a kiszáradt mező
vergődő világa.
Levél nem mozdul,
kókadtan pihen,
simul a szárhoz,
katica ül fonákján,
hintája nem leng,
madár sem  kiáltoz.
A kopár égbolt túlcsordul
a kobaltkék hegyeken.
A nappal elszivárog,
s az ég fehérje sárgába,
majd feketébe vált.
Roppanó gally,
zizzenő vörös, huncut
lángnyaláb
változást hozhat
heves széllel.
Jobbról fúj és
balról támad,
majd fut szerteszéjjel.
Lapát, kapa, sok-sok ember
összefogva oltja,
mire ocsúdik a reggel,
már csak izzik foltja.
Új nap jő és új szél támad,
tereli a felhőt,
elhozza, mit régen vártunk,
a nyárvégi esőt.
Halványul az éj sötétje
a szél hamut kap fel,
erőt merítve piheg
ezernyi fűszál és lakója,
míg el nem jön a reggel.

Időtlenség I.

(Gondolat-töredékek)

A növekvő hold felderengő fénye vad árnyékokat rajzolt a tisztásra a fák felől, és szikrázó fényt öntött végig a tavon. Ültem a parti sétány padján, a nádas melletti sötét vízen csillagok táncoltak, az enyhe szélben éledő hullámokon ritmusuk, mint a végtelen megújulás. Az égbolt vetített térképe meg-megtört a szelíden hullámzó vízen. Aztán a hold elbújt egy felhő fölé, majd az összesimuló sötétségben eltűntek az árnyékok, játékos levelek zizegtek a meleg szélben, és betakart ebben a fénytelenségben a magány érzése. Még a szél is lassan magamra hagyott, és tapinthatóvá vált a csend.

 

 

Időtlenség II.

Nem adhatok senkinek olyat
mi már bennem sincs,
hiányzik lelkem kapuján
a kinyitó kilincs.
Betakarózom a pillanatba,
bezárva ajtót, ablakot,
néha rácsodálkozom a világra,
és nem tudom, jó helyen vagyok?

Ismerlek

(Lánykérő vers fiam nevében)

Léptem veled évek óta
kopogó tűsarkakon,
láttam kicsi szoknyád
karcsú derekadon.
Magamban már ismertelek,
de kellett egy alkalom…
Mellém ültél.
Hosszú hajad
a ruhámhoz tapadt,
mélyen beszívtam
vonzó, tiszta illatodat.
Hangodat már rég ismertem,
és nem tudom honnan:
talán meglapult a szürke kabátomban?
reggeli borostáim között?
kezem meleg árkában,
mikor rád simítottam?
Ismerős volt ajkad íve,
kedves szavak menedéke,
csipke hangod szelídsége,
jóság és báj keveréke.
Nézem fejed alatt a párnát,
s ha már felkeltél,
látom a lenyomatot.
Kérem a jóságos Teremtőt,
hogy egy életen át
megmaradhasson ott.

 

Katedrális

Szél borzolja fák ágait,
fény táncol az ablakon,
futó felhő árnyékot ad,
végigsimít a tavon.

Opálos zöld, szürke, sárga,
ezernyi színárnyalat,
némán nézem ezt a csodát,
túl egy vitorlás halad.

Állok némán az ablakban,
szívem mindent újra él.
Jázmin édes illata száll,
déli szél hozza felém.

Érzem, tudom, jó most élni,
nincs háború, béke van,
ezer évek utódjaként
nem értem szól a harang.

Építettem, szépítettem,
követ rakott két kezem,
katedrálist én emeltem,
s benne élem életem.

Kezdetek

Halkan rezeg a nyári párás csend
szemünkbe fekete szikrákat szór,
s körülölel a lemenő nap sárga fénye,
Furcsán lebeg a horizonton,
mintha minden aranyló fénypontja
önálló, lélegző életet élne.

Mi lehetett a világ előtt – kérdezem:
tér, idő vagy az anyag kis része,
az univerzum ok, vagy okozat lehet,
van-e az időnek kezdete, vége,
vagy mindig lesz és  mindig létezett?
Bár a választ magam is jól tudom,
mert felsejlik előttem a Teremtő képe.

Nyárelő

Napsütötte fű
illata kavarog a szélben
pitypang pelyhek
szállnak álmosan,
levetkőzve ruhájukat
éretten, ledéren.
Hullámzó vadvirág sokadalom
hajlik megadón,
felette zümmögő,
surranó bogarak rajától
életre kel
a levegő.
Szorgos méhek
dolgos csapatokban
szállnak az akácos körül
színes körforgásban.
A látóhatárig sárga minden,
tükrözi a fénylő napot,
felette  festői, fehér
felhőpamacsok
élednek a langyos májusi ég
búzakék tengerében.
A sárga mező szélén,
mint egy frissen szövött
takaró mintája,
piros mezei pipacsok
ezrei kereteznek
repcetáblákat.
A szellő felkapja
aranyló illatát,
beteríti vele
a ballagó öreg
szekér porát.
Árvalányhaj hajladozik,
hullámzó, szelíd tengerré simítja
a szél laza fuvallata.
A faluban lángol a napfény
a cseréptetőn,
a házhoz toldott
kicsiny legelőn
cikáznak a fecskék.
A Nap delelőn.
Pompás a színek kavalkádja:
élvezhetjük még egy hónapot,
s a nyomába lépdelő nyár
észrevétlenül
átveszi a stafétabotot.

Őszi hangulat

Hallgatom a csend
sokszínű szólamát.
Zizegő fűszálak súrolnak,
avarban igyekvő bogarak,
hálóba tévedt rovar rezeg,
könnyű szél hoz harangszót
a távoli dombok mögül,
s érkezve lelkembe simul.
Megszólal egy énekesmadár
s törékeny ívet húz
ég és föld között.
A pók hálóján lassan
rózsaszín fény színez apró
kristálygyöngyöket.
Cseppen a köd leve,
zörren a vastagodó
színes levéltakaró,
de a zöldek uralják itt-ott
még az őszi tájat,
tiszta, édes színharmónia.
A pára, mint fátyol,
lágyan betakar, majd a szél seprője
óvatosan moccanva
összefog a fénnyel.
Távol a kéklő párából
kibukkan egy ébredező város,
majd körülölel a
pirkadati puha lég,
és a horizontról kibukó
narancsos sárga fény.
A fűzfák némán
lógatják vetkőző ágaik.
Arany-vörösben
pompázik már az ősz,
a tó tükrében a fák
megmártják árnyaik.
Sárga izzásban lángol majd
délben a nyárfák sora,
s estére éjkék
bársony takarót kap
alattuk a gombák
sapkája, bocskora.

Reggel az erdőben

Lebben
a lágy,
kora nyári,
friss szellő,
édes illatok
fák sűrűjéből
úsznak elő.
A napot
takarja még
a páradús felhő,
levelek, ágak halk
suttogó neszétől
életre kel,
zsongani kezd,
mozdul az erdő.
Csendesen, békén,
ősszel lehullott,
rőt lombok halma
mindent betakar.
Halk zizegéssel
Két szelíd
őz jár,
harmadik alszik
az ágak alatt.
Madarak fészke
billeg a fákon
kicsiny fiókák
csőre kitátva,
szárnyuk libeg.
Erdők lakója
majd’ láthatatlan,
szüleivel csendben
egy bokor alján
kis őzgida piheg.
Ráhajlik óvón
a fűzfa lágy lombja,
bokor takarja,
lomb odúja.
Csivitel, füttyög,
mozdul az erdő,
hajnali koncert:
Sok-sok torokból
felhangzik az éteri
szimfónia.

Rím nélkül

Millió szem
nyílik fel reggelente,
s tekint egy
új és új nap elé.
Kékek, szürkék,
zöldek és barnák,
s mögöttük látszana,
(ha nem lenne kulcsra zárva)
egyenként egy-egy
színes emberi világ.
Villamos csörömpöl,
troli áramszedőjén fényforgács,
nyirkot pöfékelő autók,
reggeli kávé illata,
futó cipők kopogása,
ásító sárga fényű ablakok
pulzáló fényorgonája.
Az úton átszalad
egy csúnya vörös macska,
majd kapu alatt
mancsát nyalogatja.
Lüktetve lélegzik a Város
várva vagy félve a mát,
feledve tegnapot.
Tavasz zöldjei fürdetnek
alvó lombot,
s vöröses fény búvik meg
alig levelek között.
Házak tetejére kúszik
félig, majd egészen,
visszatarthatatlanul,
a narancssárga napkorong.
Ébredj Város,
éjjelre megállított világ!
Álmos, bozontos lakók
duzzadt szemhéjainak pillái
nyissanak tegnapra
most egy új napot.

Szigligeti téli séta

Reggel a nap száz sugara
csillant színes gyöngyöt,
s leoldja a fák aljáról
a fehér hótömböt.

Zizzen a hó, susog a nád,
hosszú árnyék lépdel velem,
laposan kúszik előttem,
amint lábaim emelem.

Közel a tó, roppan a jég,
zúzmarás a bokor ága,
fehér táncot jár a fenyő,
zimankós szél fújja, rázza.

Sárgás fényű napfelkelte
ráterül a jeges tájra,
el is csúszik parttól partig.
Szép a téli tó világa.

Szilánkok (Múlik az idő)

A liget nedves,
ázott és bágyadt,
levelek fanyar
aromája    száll    a    nyugtalan    szélben,
táncolnak  az   őszi ágak, a  liget  csupasz  fáin
pár hervadt levél didereg, az ágak tartják még őket,
de nemsokára
támad a hideg.
Fekete,
csillagtalan ég
tornyosul
magányos
szürke fák fölé.
Hamvassá váló
éji némaság
záporoz rám
cseppenő
csillámokat,
s szívemben
visszhangot vernek
a soha ki nem
mondott szavak.
Futó napok
sebes forgása
sietteti a téli
fagyos hónapot,
feledtetve a nyári
hőség után
az ijesztő
villámokat,
az enyhülés
kéjes óráit, napjait,
s megint arcomba
vágja hóval-jéggel,
hogy még
mindig vagyok,
s kaptam haladéknak
talán még
néhány hónapot.

Szülőföld

Szeretem a földet,
Az anyaföldemet,
Hol édes illata
Van a frissen ásott rögnek.
Végig simítja fürgén
A tavaszi szél,
Lágyan betakarja
Friss hóval a tél.

Szeretem a földet,
Az anyaföldemet.
Kezembe felvéve,
Szorítom öklömet,
Mesél anyámról,
Talán altatót énekel,
Sokszor emlékezem,
szememben könnyekkel.

Szeretem a földet,
Az anyaföldemet.
Szívemben nő kalásza
A búzamezőnek,
Hordok némán magamban
Hegyeket, legelőket,
És sajnálom azokat
Kik távoli terveket szőnek.

Szeretem a földet,
Az anyaföldemet,
Melyre születtem,
Mely majd síromat tölti meg.
A Himnuszt a világban
Mindenhol hallhatom,
Mert így rendezte ezt
Valami felső hatalom.

Szeretem ezt a földet,
Az anyaföldemet,
Kívánom, hogy minden magyar
Békéjét itt lelje meg.
Emlékeit ne vigye
Szerte a világba,
Ne fájjon a honvágy
Évekig, hiába.
Szülőről gyermekre
Szálljon e szeretet,
Mert anyagi javakért ezt
Senki nem veheti meg.

Tavaszi nap

A levegő friss virágok
illatától terhes,
sok száz lepke színes szárnya
napnak engedelmes.
Sűrű fűben sorban, fürgén
hangyák gyalogolnak,
óvva viszik biztonságba
millió bábjukat.
Kicsi cincér nyújtogatja
óvatosan csápját,
jázminbokor kibontotta
sok ezer virágát.
Cinke csapat
látogatja a tujafa lombját
csipegetik szorgalmasan,
bontogatják magját.
Csiripelnek a verebek,
nagy zsivajt is csapnak,
Úgy tűnik, hogy sohase lesz
vége már a napnak.
Bár izzó vörös korongként
bukik le a nagy nap,
árnyat adó faágak közt
gyengülő fényei
még megcsillanhatnak.

Téli séta

Kusza faágak nyúlnak utánam,
Megtépik kicsit téli ruhám,
De kell ez a boldog, éteri érzés,
Mely kíséri végig a ma délutánt.

Nyílik a hóvirág, hívogat az erdő,
Roppan a hó a lábam alatt,
Nyomaim kékké válnak az árnytól,
Erdei úton fácán szalad.

Boldogan lépkedek, csend van az erdőn,
Néha pörögve hull le levél,
Angyali sárgás, aranyos fények
Már koszorúzzák a fák tetejét.

Olvadó hónak van helye bőven,
Bősz patak rohan, lám, lefelé,
Sodorja vígan lombját az ősznek,
Amit megőrzött eddig a tél.

Harsog a levegő, csípős a pára,
Hegy derekából friss víz tör elő.
Patakká válik, erős a sodra,
Útjának célja a bő legelő.

Várja a juhász, várja a pásztor,
Állatok ezrei járnak oda,
Bőség kinyitja zsákját a jónak,
S eltűnik gyorsan a tél gonosza.

Télvégi erdő, kristály a csendje,
Sok kicsi neszét én okozom,
Tisztul a lelkem, száll fel magasba,
Életem gondját itt lerakom.

Könnyű a lelkem, már hazaérek,
Tiszta agyam mindent befogad,
Nincs ellenségem már, csak barátom,
S a sors ezután csak jót osztogat.

Utcán

Simogatja idegeim rojtos
végeit az este,
szememben sötét fáradtság,
sorsomban Isten óvó keze.
Engedem, hogy a világ
a maga útján menjen,
nem akarom irányítani most
a saját életem sem.
Egy pohár ital talán
lemossa rólam a mát, a tegnapot.
Jelentéktelen lett már a holnap.
Miért e félelem?
A nappal éjszakába csúszik,
lehúz az álom.
Megint egy szörny ma éjjel,
amellyel meg kell küzdenem.
Tudom, hogy fejem
holnap fájni fog.
Az idő lassan kicsúszik kezemből,
mint a rőt homok,
s mint áradó víz a gát résein,
zubogva viszi egyre távolabb
boldog emlékképeim.

Veszprémi séta

Sétáltam
árnyas fák között
dombra fel,
majd völgybe le,
lépteim zaját
dús fű nyelte el,
hűsen lábamhoz
simult
a harmat
friss leve.
A Séd csendesen
csordogált.
Vállamra egy fáról
harmatcsepp esett,
a bodor felhők
most éppen álltak
a festői ívű
viadukt felett.
Veszprémben vár állt
már ősi időkben,
Koppánnyal itt harcolt
István hada,
kedvelte ezt a
gyönyörű várost
első királyunk
és asszonya.
Tatár támadta,
török ostromolta,
de István szelleme
vele maradt:
Élt a városban
Zichy Mihály festő
Batsányi János
és Fellner Jakab.
Könnyű sétámról
meg is érkeztem
a múlt beitta magát
a falak közé,
Tűztorony őrzi
az ősök emlékét
két szobor magaslik
a várhegy fölé.
Őrzik az álmunk,
hitünk, világunk,
öröklétükben is
jó tanítók,
fogadjuk elménkbe
bölcs intelmeik:
jövőnknek Ők
az útmutatók.